Ami valójában
A legőszintébb bók, amit annak adhatsz, aki főzött.
Sok olasz gyerekkorától azt tanulja, hogy az étellel nem játszunk, teli szájjal nem beszélünk, és rendesen használjuk az evőeszközt.
Aztán eljön a scarpetta pillanata.
Egy darab kenyér.
Az utolsó kanálnyi szósz.
A tányér újra tiszta.
Kívülről nézve ez az etikett apró megsértésének tűnhet.
Olaszországban viszont gyakran éppen az ellenkezője.
A scarpetta egy nagyon egyszerű dolgot mond:
„Annyira finom volt, hogy egyetlen cseppet sem akartam ott hagyni.”
Ezért az olasz otthonokban gyakran látható egy különös jelenet.
A vendég habozik.
„Szabad?”
Aki főzött, elmosolyodik.
„Persze!”
Sőt, sok családban éppen az ellenkezője történik.
Ha nem csinálsz scarpettát, valaki még azt is gondolhatja, hogy nem ízlett eléggé az ebéd.
A scarpetta valami nagyon olaszos dolgot mesél el.
A jó modor fontos.
De soha nem fontosabb annál, hogy jó legyen együtt lenni.
Ha egy szabály hidegebbé vagy formálisabbá teszi az ebédet, félre lehet tenni.
Ha egy gesztus őszintén fejezi ki a megbecsülést, akkor az a gesztus udvariassá válik, még akkor is, ha az etikett mást mondana.
Az olaszok számára az étel nem csak táplálék.
Kapcsolatokat épít.
És éppen ezért a scarpetta valójában nem a kenyérről szól.
Hanem a szakácsról.
A kulcs
Az olaszok számára az etikett arra való, hogy az emberek jól érezzék magukat. Nem arra, hogy megakadályozza őket abban, hogy élvezzék az ebédet.
