Aminek látszik
Meghívás.
Ami valójában
Az a mód, ahogyan sok olasz a világ többi részéhez viszonyul.
Az olaszok imádnak utazni.
Kíváncsiságból, munkából vagy egyszerűen kedvtelésből indulnak útnak.
Távoli városokat járnak be, műemlékeket fényképeznek, új tájakat fedeznek fel.
De gyakran valami különöset tesznek.
Azonnal keresni kezdenek valamit, ami az otthonukra emlékezteti őket.
Egy eszpresszót.
Egy pizzát.
Egy olasz éttermet.
Egy szupermarketet, ahol parmezánt lehet kapni.
Néhány nap után szinte elkerülhetetlenül elhangzik egy mondat.
„Nálunk viszont…”
És ez nem csak az ételről szól.
Igaz a kávéra.
A kenyérre.
Az időbeosztásra.
Arra, hogyan ebédelünk.
Még arra is, hogyan kelünk át az úton.
Az olasz figyeli a világot, de ritkán hagy fel azzal, hogy a sajátjához hasonlítsa.
Egy külföldi ezt provincializmusnak is láthatja.
Részben az is lehet.
De van benne valami más is.
Olaszországban a mindennapi szokások nagyon mélyen gyökereznek.
Annyira, hogy szinte láthatatlanná válnak.
Csak akkor vesszük észre, hogy léteznek, amikor hirtelen hiányoznak.
Ezért sok olasz ahelyett, hogy teljesen átadná magát annak a helynek, ahol jár, ösztönösen megpróbál annak egy kis sarkából valami ismerőset csinálni.
A kulcs
Az olasz nem csak egy bőröndöt visz magával. Magával viszi az életmódját is.
És bárhol legyen is, mindig megpróbál egy kicsit úgy érezni magát…
mintha otthon lenne.
