Aminek látszik
Feladás.
Ami valójában
Van egy kérdés, amely Olaszországban ritkán keres valódi választ.
„Come va?”
Nagyon gyakran ez csak egy apró rítus kezdete.
„Eh…”
„Lascia perdere.”
Ettől a pillanattól kezdve a beszélgetés szólhat a forgalomról, az adókról, a munkáról, az időjárásról, a politikáról, a bürokráciáról vagy a focicsapatról.
A téma változik.
A mechanizmus ugyanaz marad.
Olaszországban a panaszkodás gyakran az összhang megteremtésének egyik módja.
Ez nem feltétlenül jelent pesszimizmust.
Inkább azt üzeni a másiknak:
„Tudom, hogy te is érted, miről beszélek.”
Ezért a hallgató ritkán próbálja megoldani a problémát.
Inkább válaszol egy másik panasszal.
Vagy egy mosollyal.
Vagy egyszerűen ennyivel:
„Non me ne parlare.” — Ne is mondd.
És már el is indult a beszélgetés.
Aztán történik valami még érdekesebb.
Az olaszok elképesztő szigorral tudják bírálni a saját országukat.
A forgalmat.
A vonatokat.
A politikát.
Az iskolát.
Az egészségügyet.
Az igazságszolgáltatást.
Gyakorlatilag mindent.
De elég, ha ugyanezt egy külföldi mondja, és valami megváltozik.
„Sì, però…” — Igen, de…
És máris előkerül a konyha.
A művészet.
A tájak.
Az életminőség.
Az alkalmazkodóképesség.
A kreativitás.
Hirtelen ugyanaz az ország, amely az előbb még védhetetlennek tűnt, olyasmivé válik, amit meg kell védeni.
A kulcs
Az olaszok sokszor kevésbé azért panaszkodnak, hogy megváltoztassák a dolgokat, mint azért, hogy felismerjék egymásban ugyanazt a tapasztalatot.
És amikor valaki kívülről bírál valamit, ami hozzájuk is tartozik, azonnal eszükbe jut egy íratlan szabály.
A családon lehet viccelődni.
De csak belülről.
