Aminek látszik
Egy focimeccs.
Ami valójában
Ha van valami, amiben az olaszok képesek egyetérteni, az a labdarúgó-válogatott.
Ez azért is meglepő, mert az idő többi részében az olaszok kiválóan tudnak megosztottak lenni. Minden városnak megvan a maga büszkesége, minden régiónak a maga rivalizálása, minden harangtorony környékén él a meggyőződés, hogy egy kicsit jobb a szomszédénál.
Aztán eljön egy akármilyen este.
„Stasera gioca l’Italia.” — Ma este játszik Olaszország.
Kilencven percre szünetet tart a campanilismo, a helyi identitások örök versengése. Az Északról és Délről, a legjobb városról vagy a kedvenc klubról szóló viták hirtelen másodlagossá válnak. Csak egy mez létezik.
Ezért amikor a válogatott hosszabb középszerű időszakon megy keresztül, az olaszok mintha valami olyasmit veszítenének el, ami túlmutat a futballon.
Közben persze beleszeretünk a teniszbe, a röplabdába, az atlétikába. Felfedezünk sportágakat, amelyeket egy hónappal korábban alig követtünk, és minden olasz bajnokot nemzeti hősként ünneplünk.
De ez másfajta lelkesedés.
A tenisz adhat nekünk egy bajnokot. A röplabda világbajnoki címet. Az atlétika rekordot.
Csak a futball képes megadni az olaszoknak azt az érzést, hogy egyszerre mind ugyanazon az oldalon állnak.
A többi sport kitölti a műsoridőt.
A futball az űrt tölti ki.
Jelenet
— Láttad a röplabdadöntőt?
— Gyönyörű volt.
— És Wimbledont?
— Fantasztikus.
— Akkor most már mindent követsz?
— Nem.
— Akkor?
— Arra várok, hogy az Italia megint erős legyen.
A kulcs
Az olaszok számára a futball nem egyszerűen nemzeti sport. Ez az a hely, ahol minden másnál inkább megtanulják egyetlen nemzetnek érezni magukat.
